Szürke novemberi Varsó

Lustaság, lustaság... Mindig jövök azzal, hogy nincs idő írni, ami hülyeség, hiszen ha nagyon szeretném találnék elegendő szabadidőt arra, hogy írjak valamit. Nos, a legutóbbi bejegyzés óta ismét eltelt több mint fél év... ami alatt sok minden történt velem. Munkahelyet váltottam, egy hónapig munkanélküli voltam (én akartam így), az egész júliust Magyarországon töltöttem (egy hetes erdélyi sátorozással megspékelve). Voltam júniusban a Balti-tengernél, szeptemberben a Tátrában és Wrocławban, úgyhogy szépen eltelt ez a nyár is. És csak kapkodom a fejem, hogy ismét mindjárt itt a karácsony. Az új munkahelyemen egyelőre nem kell beleszakadnom a munkába (és még finoman fogalmaztam), így unaloműzőként gondoltam összedobok egy szösszenetet.

Kezdve az elején: a május eltelt a munkakereséssel és interjúkra járással, május végén megkaptam a munkát, felmondtam az előző helyen, és sikerült elérnem azt, hogy ne azonnal kezdjek, hanem egy hónap kihagyással. Ennek volt köszönhető az egy hónapos szabadság. Május végén, június elején rengeteg néptáncos, népzenés program volt Varsóban, külön örömömre. Először a Zoord zenekar turnézott itt három napig, amikor koncerteztek, tartottak egy táncházat (a Varsói Egyetemi Könyvtár épületének tetején!) illetve a nagykövetségen is zenéltek egyet az egyik családi programon. Aztán egy hétre rá a Varsói Magyar Kulturális Intézet megszervezte az ún. Węgierska Kawalkada programsorozatot, egy teljes hétvégén keresztül kiállítás és vásár volt a lengyel főváros egyik fő, turisták által leginkább látogatott pontján, szintén sok népzenésszel és néptáncossal. Mi Adrival úgy gondoltuk balgaság lenne nem kihasználni azt, hogy rengeteg népzenész áll rendelkezésünkre és gyorsan folkkocsmát szerveztünk. A tavaly szeptember óta megrendezett magyar kluboknak köszönhetően törzshelyünkké vált kocsmában három estén keresztül roptuk. Volt ott széki, kalotaszegi, kendvencem, a moldvai, jó hangulat, vidámság, közös hajnali nótázás. Nyitott ablaknál roptuk, mert elég gyorsan bemelegedtünk a táncba és ha az átlag varsóit azokon a júniusi éjszakákon arra sodorta a szél furcsán érezhette magát az ablakokon kiszűrődő magyaros dallamok hallatán.

A június eltelt azzal, hogy tanítgattam az utódaimat a munkahelyen, hiszen nem kerültek könnyű helyzetbe azzal, hogy én is otthagytam őket. De ott volt még a gdanski hétvége. Jártunk a Solidarność múzeumban, ebédeltünk a belvárosban, de szállást az üdülőövezetben, Sobieszewo városrészben, egy faházban foglaltunk. A tengerpart 800 m távolságra, a Visztula-turzás sétatávra volt. Este a tengerparton ücsörögve söröztünk és bámultuk a naplementét a többiekkel, másnap eltúráztunk odáig, ahol a folyó és a tenger végleg összefonódik. Vissza a belvárosba a buszindulásra hajóval mentünk, volt alkalmunk végigbámulni az összes hajógyárat. Csodás, nyugis, madárdalos, pihis hétvége volt, jó társaságban.

A július Lengyelország-mentes volt, csak a híreket hallgattam (meg az ismerősök panaszkodásán nevettem, hogy Varsóban egész júliusban hideg és esős idő volt... igazi lengyel nyár), olvastam Norman Davies: Varsói felkelés kötetét (több mint 600 oldal) hogy készüljek az aug. 2.-ra meghirdetett történelmi tematikájú sétára a katonai temetőben.

Augusztus elején tértem vissza válaszott hazámba, elsején rögtön kezdtem az új munkahelyen, a forróságban fuldokló, olvadó aszfalton sétáló tömeggel együtt éltem végig újra (immár 5. alkalommal) az augusztus 1.-i megemlékezést, a W órát. Másnap pedig munka után irány a temető. Az ötlet, hogy 'tárlatvezetést' tartsak a Powązki katonai temetőben, még júniusban született meg bennem. Én is részt vettem egy vezetett túrán korábban, ott kaptam rengeteg információt, illetve a júliusi felkészülési időszak során szívtam magamba sok új tudnivalót. Úgy hirdettem a programot, hogy mesélek 2. világháborús történeteket, várostörténetet, lesz szó lengyel ifjúsági irodalomról, kis kultúráról és szociológiáról. Kevesen voltunk, de legalább nem izgultam annyira, mindenki jól érezte magát az egy órás séta során. Második alkalomra is sor került azóta, szeptember végén (még több résztvevővel)

Szeptember elején Tátra, szállás a Hala Gąsienicowán található Murowaniec menedékházban, sok túra - sajnos tejködben és szakadó esőben, de lankadatlan jókedv a hegyek és a természet iránti szeretet miatt. Visszafelé úton történt egy kis malőr, ugyanis a menedékházból lefelé beázott a karórám, és ezért rosszul mutatta az időt. A telefont egész nap nem vettem elő, így nem tűnt fel, hogy kb. 10 percet késik. Évi is, akivel voltam, nem viselt karórát így bennem bízva (de hát ki a fene gondolta hogy nem jár pontosan???) ráérősen próbálgatta a bakancsokat és szürcsölte a kávét. Kb. 10 perccel a varsói busz indulása után értünk a pályaudvarra és ott szembesültünk vele, hogy lekéstük. Gyorsan B-tervet csiholtunk, felpattantunk az első Krakkóba tartó buszra, ott átszálltunk vonatra és végül még hamarabb érkeztünk meg Wwa Zachodniára, mint az eredeti buszos terv szerint. Csak a jegy árát buktuk el...

Abban a hónapban volt még kirándulás Skierniewicébe, koszorúzás az ottani magyar emlékműnél és látogatás a helyi vasúttörténeti parkban. Wrocławba régi jóbarátok meglátogatása végett mentünk, sikerült összehozni egy amolyan 'öregfiúk hétvégéjét', mert szinte mindenki, aki részt vett lakott és dolgozott Wrocławban hosszabb-rövidebb ideig.

Október viszonylag eseménymentes volt. Rövid 1956-os megemlékezést tartottunk az Óvárosban található emléktáblánál, ismét vannak kéthetente magyar klubok és okt. 31-én éjszakai túráztunk a Kampinos Nemzeti Parkban. Ragyogó holdvilág volt, néha nem is kellett a lámpa, útba ejtettük a katonai temetőket és II. világháborús tömegsírokat, amik rengeteg mécsessel voltak kivilágítva. Mi is gyújtottunk párat az utunkba került kereszteknél. Hajnal egyre értem haza, megfagyva, kifáradva, de jó élményekkel telve, másnap, nov. 1-jén pedig hagyományos lengyel halottasnapi programot szerveztek az egyik finn faházikóban. A kályhában ropogott a tűz, valaki egy kobozon zenélt és énekelt, kaptunk hagyományos lengyel ünnepi harapnivalót (ún. kutia: mákos-mandulás köles kása). Oh, és majd' elfelejtettem: ismét volt filmfesztivál, ahol a megnézhettük az otthon csak novemberben moziba kerülő Viszkist. Ajánlom mindenkinek! ;)

Most november eleje van, és azon gondolkodunk, hol és hogyan lehetne rendszeres moldvai csángó táncházat szervezni - ha lenne rá érdeklődés. Szürkeség ellen a népzene a(z egyik) legjobb orvosság ;)

Helló Tavasz!

Nincs mese, itt a tavasz. Pénteken, munkából hazafelé jövet még kétkedve olvastam azokat a híreket amik 20 fokos, ragyogó napsütéses hétvégét ígértek. No meg azt, hogy Varsóban melegebb lesz mint pl. Madridban. Persze...hiszem, ha látom. Nos, jelentem: bevált. Rövidujjú pólóban, napszemüvegben és a szabadban töltöttem a hétvégét.

Tegnap, szombaton kicsit kalandozunk néhány lengyel barátommal, kiruccantunk a Varsótól kb. 150 km-re található festői szépségű Kazimierz Dolny kisvárosba. A Visztula-parti városkát gyakran hasonlítják Szentendréhez a régi, jó állapotban megőrzött épületei, a fekvése, és az itt élő és alkotó festőművészek miatt. Nyaranta turista hordák hada lepi el, így nagyon örülök, hogy még a főszezon előtt sikerült eljutni és nem kellett másokon átgázolni, hogy élvezhessük a városka egyedi hangulatát. Nagyon hasonló az atmoszférája a tátrai üdülővárosokéhoz, azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy nem lógnak minden házfalról méretes ronda reklámplakátok, molinók, nem hirdetnek minden sarkon éttermet, szállást, vásári bazárt, és úgy általában a város összképe nagyon harmonizál. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne valami szépet látni, de inkább csak autóval közlekedőknek, mert tömegközlekedéssel kissé nehézkes az eljutás.

Kazimierz Dolny tegnap

Ma, vasárnap délelőtt pedig végre eljutottam odáig, hogy elolvassam a varsói bubi, a Veturilo új szabályait, amivel akár már egy órát is lehet bicajozni. Rengeteget fejlesztettek rajta, több bicikli és lerakóállomás van, mint tavaly. Új terminálokat is állítottak fel mindenhol, amelynek segítségével már elég ha a telefonoddal leolvasod a kibérelni szánt bicikli QR kódját és mehetsz is a dolgodra. Nem sokat tudok a budapesti rendszerről, de az biztos, hogy nem ilyen kedvezményesek az árak, nincs olyan infrastruktúra sem kiépítve mint itt. Úgyhogy éljen Varsó, és a többi lengyel város, ami lehetővé tette a rendszer fejlesztését. Ezért (is) jó dolog itt időt tölteni és akár egy hétvégi kiruccanás alkalmával bicajra pattanni, és úgy bejárni a várost (igaz, Edina? ;))

Délutánra még tervbe van véve egy kis Łazienki park-béli séta, és megnézném, hogy hogy áll a finn házikónk felújítása, amihez a véletlen folytán még kulcsot is sikerült szereznem. Ha sikerülne  szerszámokra is szert tennem még valamilyen gerilla-kertész hadműveletet is végrehajtanék az ottani kertben.

Az pedig, hogy mennyire van tavasz, arra már az úton-útfélen padokon henyélő, kezében sörösüveget szorongató 'Legiadrukkerkinézetű susogónadrágos' polgárok tömege is rámutat. A lakótelepen, ahol most épp lakok, ma hazafelé tartva épp belebotlottam egy ilyen jókedélyű társaságba, amikor lelassított mellettük egy polgárőr járőrkocsi, akik kiszúrták az illegális közterületi alkoholfogyasztás tényállását. Nem tudom milyen jogkörük van eljárni, kiszabhatnak-e büntetést vagy csak rendőrt hívni van joguk, mindenesetre a vétkező polgárok nem voltak éppen boldogak és több illetlen kifejezés is elhagyta a szájukat. Ne feledjétek, hogy Lengyelország területén a köztéri italozást szigorúan büntetik. Ehhez kapcsolódó érdekes fejlemény, hogy ezen a héten a Legfelsőbb bíróság egy két éve zajló perben, ahol a vádlottat Visztula-parti alkoholizálással vádolták kedvező ítéletet hozott, mely szerint: a folyóparti sétány nem utca, tehát ilyen esetben nem minősül közterületnek és nem lehet elítélni az ott szeszt fogyasztó delikvenseket. Ennek fényében egy érdekes varsói nyár elébe nézünk. Épül a folyóparti sétány is, amelynek köszönhetően egyre kevésbé vad kinézetű a Visztula-part és kezd valami európai nagyvároshoz illő külsőt kapni. 

Végül pedig jöjjön egy kis kortárs művészet, a lakótelepi prolik és különböző világnézetek összecsapásának eredményeként. A szélsőjobb körében oly közkedvelt Polska dla Polaków (Lengyelország a lengyeleké) frázis alakult át Polska dla Robaków (Lengyelország a bogaraké) kifejezéssé, két vonalka hozzátoldásával.

Lengyel-magyar barátság napja, Varsóból nézve

Még jó, hogy március 23-án otthonról dolgoztam, egész nap szólhatott a rádió, ahol az egyik regionális lengyel adó is készült a magyar-lengyel barátság napjára. Egész nap beszélgetéseket közvetítettek, többek közt Tischler Jánossal, a Varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatójával, Grzegorz Łubczyk, volt budapesti lengyel nagykövettel, (a Pamięć-Emlékezés c. kötet szerzőjével), magyar sport és zenetörténetben, gazdasági kapcsolatokban, filmtörténetben jártas vendégekkel. Többször kaptam fel a fejem, ha Omega, LGT vagy épp valami ’Petőfi rádiós’ zene szólalt meg és nevettem azon, amikor próbálják kiejteni a magyar szavakat, neveket, természetesen helytelenül.

Este viszont más program volt betervezve. A Kartka dla Bratanka nevű kezdeményezés, amely tavaly indult és amelynek önkéntese vagyok én is, egész nap ontotta az információkat arról, hogy milyen üdvözleteket küldtek Magyarországról lengyel barátainknak honfitársaink. Gyermelyi általános iskolás gyerekek képeslapjait adták át lengyel iskolásoknak, akik képeslaprajzoló versenyen való részvételért magyar édességeket kaptak ajándékba. A fő esemény pedig 17:00-kor indult útjára, amikor az óvárosban a Zsigmond oszloptól kiindulva a szembejövő járókelőknek adtuk át az üdvözleteket. Idei főszervezőnk, Eszter márc. 22-én érkezett Budapestről, a lapokkal felpakolva, amiket egy budapesti üzletben kialakított ’főhadiszállásra’ kellett eljuttatni március közepéig. Január környékén jelent meg az első felhívás, aminek köszönhetően rengetegen aktivizálták magukat és ragadtak tollat, ceruzát. Azok, akik személyesen vitték el a lapokat, mindig valamilyen kedves történettel is szolgáltak, beszámoltak az elmaradhatatlan személyes lengyelországi történetekről. Én is belekevertem a tegnap érkezett nagy csomagba azt a kb. 20 lapot, amit a családdal írattam februárban, (külön lebetűzve nekik minden lengyel szót és hallgatva a szörnyülködéseket, hogy milyen nehéz ez a nyelv...). Összesen több mint 300 üzenet várt átadásra, rengeteg egyedi munka volt köztük, és szinte kivétel nélkül, mindkét nyelven, lengyelül és magyarul is tartalmaztak üdvözleteket.

A kiscsaládom által írt, otthonról hozott darabok

A tavalyi alkalomtól eltérően felkészültebbek voltunk, 7 főből álló kis csapatunk kitűzőkkel, zászlóval és lufikkal felszerelve vonta magára a figyelmet, mosolyt rajzolva a lengyelek arcára. Mindenki nagyon kedvesen reagált a közeledésünkre, elenyésző arány kb. 5%-a az embereknek rohant csak tovább vagy mondott nemet az ajándék lapra. A szakadó eső ellenére próbáltunk lelkesek maradni, levonultunk az aluljárókba, aminek köszönhetően szinte rögtön meggyűlt a bajunk a helyi biztonságiakkal. Persze azt hitték valami igét terjesztünk és hiába magyaráztuk az esemény lényegét, végül kitessékeltek. Szerencsére az idő megkegyelmezett, az eső elállt így a nyílt utcán tudtuk folytatni az osztogatást. Majdnem két óra alatt szétszórtuk az összes képeslapot, később már külön taktikát kialakítva, hogy kit és hogyan érdemes megkörnyékezni. Vihogva, jó hangulatban kommenteltük, ha valaki meg sem állt a kérdésünkre. A lányokat Márk szólította meg, a fiatal fiúkat pedig a lányok kerítették be. Az idős nénik-bácsik is jó célpontok voltak, általában tőlük hallottuk az elmúlt időkről az anekdotákat, mindenkinek volt egy-egy kedves személyes emléke Magyarországról vagy a magyarokról. Az utolsó darabokat a belvárosban jól ismert Pawilony ’bulinegyedben’ osztottuk szét hiszen ott nagyon sok oldott hangulatban beszélgető, fiatal célszemély volt. Sokan megjegyezték, hogy felvillanyoztuk, bearanyoztuk a napjukat és volt olyan „áldozat” is aki kijelentette, hogy szeretne csatlakozni hozzánk, szívesen segítene akár grafikus munkáival, ha a jövőben hasonló eseményt szervezünk.

A csapat, ami egy lengyelből, öt magyarból és egy lengyelmagyarból állt

Az egész kezdeményezés ismét teljesen civil volt. Csodás érzés, hogy néhány lelkes idióta mint én, aki időt, pénzt és energiát nem sajnált rááldozni a szervezésre összefogott és ennek eredményeként pár száz lengyel barátunk napját sikerült boldogabbá tenni. Örülünk, hogy nem egy hivatalos táblaavatón vagy államilag szervezett ünnepélyen vettünk részt hiszen így hitelesebben adhattuk vissza kötődésünk lényegét. És annak is örülök, hogy az, ami a politika szintjén zajlik a két ország között egyáltalán nincs hatással az utca emberének véleményére. Senki nem illetett minket olyan vádakkal, amik a közelmúltban hangoztak el az ismert EU-s szavazásnak vagy a magyar kormány oroszbarát politikájának köszönhetően.

A kemény munka után természetesen beültünk egy sörre, hiszen a mondás is úgy tartja: Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza sörét!

További képeket az esemény Facebook oldalán nézegethettek: link

Kitűzők

Boldog képeslaptulajdonos lengyelek magyar zászlóval

Eső után köpönyeg... képeslap



A Magyar Intézet bejáratánál a Moniuszki utcában



Magyar kézzel készült lengyel sas lengyel kézben

Az alapanyag

Zúg március...

Ismét eltelt néhány hónap és én megint nem írtam. No nem mintha nem lett volna téma, csak idő,- és ihlethiány van. Meg némi lustaság. De a mai nap, március 15.-e jó alkalmat adott arra, hogy összeszedjem magam és nekiálljak röviden tudósítani, hogyan zajlott itt, Varsóban a megemlékezés.

Inkább a tegnapnál kezdem, vagy talán inkább a múlt hét szerdánál, amikor a kéthetente megrendezésre kerülő magyar klubban már elhangzott egy-két katonadal, Gábor Áron rézágyúját felvirágoztuk és Kossuth Lajos is megizente, hogy szüksége van a huszárokra. Kellemes alapozás volt az e heti rendezvényeknek.

Bem József szobra Varsó Bemowo kerületében tegnap

Feliratkoztam még évekkel ezelőtt a nagykövetségi levelezőlistájára, és az ő hírlevelükből tudtam, hogy 14.-én tartanak megemlékezéseket a különböző varsói helyszíneken. Mert van itt ám koszorúznivaló bőven. Ketten az egyik magyar barátnőmmel munkából kilógtunk délután, hogy ott legyünk a Łazienki parkban található Bem szobor koszorúzásánál. Kijött a követségről mindenki, aki számít, elhelyezték a koszorút, elénekeltük a Szózatot, majd búcsút intettünk - ők mentek a város túlsó végébe, mi pedig vissza az irodába. Még két helyszínen volt tegnap délután rövid megemlékezés, a bemowói Petőfi és Bem szobornál.

 

Ma estére pedig 19:00 órától Kodály és Bartók koncertet hirdetett a nagykövetség, ahol a Chopin Zeneakadémia két növendéke és Eckhardt Gábor zongoraművész játszott a közönségnek. Az este megnyitójaként beszédet mondott a frissen kinevezett új varsói magyar nagykövet, Kovács Orsolya aki a megemlékezés helyszínét (Nowy Świat Muzyki) a Pilvax kávéházhoz hasonlította. Szóba került a Bartók-emlékév, mint kiderült, annak köszönhetően (is) esett a választás épp ennek a két zeneszerzőnek a műveire, kaptunk rövid felvezetőt az elhangzott művek keletkezésének történetéről is.

 

 

Kávéházi hangulat vörösborral és kreatív zserbó kreációval

Külön örültem, hogy a nagykövet asszony megemlítette, hogy a tegnapi bemowoi megemlékezések során a követség egyik, épp búcsúzni készülő munkatársát, aki személyes jóbarátom, kitüntették az általa szervezett fáradságos munkával járó szervezésért.

Épp három éve annak, hogy a követség által szervezett kolónia találkozón volt szerencsém megismerkedni Zsomborral, akivel a mai napig nagyon jó barátságban vagyunk. Szavakkal nem is nagyon lehet kifejezni, mennyi segítséget, támogatást, kedves szót és visszajelzést kaptam az elmúlt években. Remek ember, akire mindig lehet számítani, legyen szó korrektúrázásról, lelkizésről vagy éppen átmeneti szállásgondokról. Volt a három év alatt közös kirándulás, pogácsázás, társasjátékozás, rengeteg sörözés és mozizás, hivatalos és nem hivatalos ünneplés és még sorolhatnám. Nagyon fog hiányozni a jelenléte Varsóból, annyira hozzászoktam, hogy mindig, mindenütt ott van. Remélem, hogy Magyarországra visszatérve is megmarad a lengyel-magyar tengelyen mert ő is olyan, akinek nem csak munkája, hanem hivatása (vagy küldetése?) a 'lengyel ügy'.

 

Eckhardt Gábor

Pénteken lesz még egy összejövetel ahol a Varsói Egyetem magyar tanszékének hallgatói adnak elő verseket, dalokat az már kicsit kötetlenebb, beszélgetősebb (remélhetőleg zenésebb) program lesz. Szerencse, hogy itt Varsóban is akad rá alkalom, hogy méltóképp emlékezhessünk meg a történelem fontos pillanatairól és az ünnep tényleg különleges legyen. További képek az estéről a Magyar Intézet Facebook oldalán ezen a linken.

Táncház lengyel módra

Mikor múlt héten Adrienn elhívott egy lengyeles táncházba, úgy tette fel a kérdést: van-e kedvem tititázni. Megörültem, hogy: húúú végre valami élőzene, hagyomány, jóhangulat, csujjogatás stb. Aztán ledöbbenve álltam a tánctanítás végén, nem hittem el, hogy tényleg csak ennyi az egész. Pedig ennyi. Csoszogás, forgás-forgás, hogy az ember csak elszédül benne...

Több mint ötéves Lengyelországi tartózkodásom során egyszer-kétszer találkoztam csak lengyel népzenével, néptánccal pedig szinte soha. Az utóbbi fél évben próbáltam tudatosan keresni az ilyen eseményeket és rá is találtam párra, de atyaég a színvonal messze elmarad a mi magyaros táncházainktól. Biztos elcsépelt közhelynek hangzik, ha valaki folyton azzal jön, hogy a magyar néphagyományok mennyire gazdagok - legyünk büszkék rá, őrizzük meg azt. De a fenébe is, mindenkinek, aki ezt ismételgeti, igaza van. A múlt heti tánctanítás után, meg a ma este után csak ugyanaz az egy dallam jár a fejemben, ami valami meditatív, monoton állapotba röpít, néhány perc forgás után. Olyan mint valami kántálás. Semmi ritmusváltás, semmi éneklés, néha még a ritmust is nehéz volt kiérezni. Mondjuk, lehet ez azért volt, mert nem profikkal volt  alkalmam táncikálni.

                                                           A ma este összefoglalva két és fél percben

Mateusszal ma este beszélgetve ennek az okait firtattuk. Hogy lehet az, hogy míg mi, magyarok dúskálunk a tájegységek különböző dalaiban és táncaiban itt szinte minden egysíkú (M. nevezte a mai táncházat 'népzenei diszkónak'). Biztos nem az az oka, hogy a lengyelek nem rendelkeztek olyan sokrétű néphagyománnyal mint mi. Viszont fontos különbség, és itt a lényeg: nem sikerült azt olyan jól megőrizni, mint nekünk. Itt, ha valaki meg szeretne tanulni egy néptáncot nem tud visszanyúlni a kezdetekhez, nincsenek archívumok, nem történtek olyan gondos gyűjtések és feljegyzések, így nem is sikerült olyan pontosan átörökíteni a régiek szokásait mint nekünk. Korábban itt írtam röviden hasonló témában.

Mindenesetre mi próbálunk ezen változtatni, az utóbbi időben új lendületet kapott a lengyelországi magyar néptáncmozgalom. Van már hegedűsünk, egy brácsásunk, a bőgős-probléma is megoldódni látszik, és jómagam próbálkozom az énekléssel (több-kevesebb sikerrel). Ha sikerül a mostani Dunántúli dalokból álló repertoárt felbővíteni és több Mezőségi, Széki és Szatmári dalt begyakorolni, akkor már jók vagyunk. Március környékén, ha minden jól megy, már megpróbáljuk megtartani az első komolyabb táncházat. Ma túlestünk az első fontosnak mondható tűzkeresztségen, a Magyar Intézet hétvégi iskolájában adtunk egy kis koncertet karácsonyi dalokból, látni kellett volna, hogy a gyerekek (hát még a szülők) mennyire bezsongtak a zenétől. Mindenkinek nagyon tetszett, én meg kb. 20 éve először újra kaptam mikulás csomagot, cserébe a szép fellépésért. A lassan rendszeresedni látszó kéthetente megrendezett magyar klubok is jó helyszínt adnak a gyakorlásnak, csak egy állandó, jól bevált próbaterem kellene (egyelőre bármelyik kocsma pincehelyisége megteszi). Tánccipőket fel, hamarosan indulhat a csárdás!

Helló Tél!

December 1.-je a naptár szerint a tél első napja. Nos, itt Varsóban az ablakon kinézve a látvány is igen télies. Már napok óta jöttek kisebb-nagyobb hózáporok de tegnap igazán nekikezdte. Egész éjjel esett, így ma reggelre fehér hólepel fedte be a várost. Jól áll Varsónak a fehér, megszépül tőle. Petivel megbeszéltük, hogy összefutunk a plac Narutowiczán egy gyors hógolyózásra munkába menet. Míg vártam rá, figyeltem a latyakban kacsázó rémült indiai diákokat, akik a koleszből kilépve talán életükben először láttak havat. Az utolsó igazi tél, amit Lengyelországban átéltem 2012-13-ban, szintén elkezdődött már december elején viszont akkor áprilisig kitartott. Kíváncsi vagyok most is hasonló jóságokban lesz-e részünk.

Munkába menet ma reggel

Dalok szárnyán

Jobb, ha most inkább nem beszélek, a hétvégi intenzív munka után a hangszálaimnak pihenésre van szüksége, nekiültem hát bejegyzést írni. Az egész történet valahol ott kezdődött amikor 2006 környékén láttam ezt a svéd filmet ami számomra az egyik legjobb film, ami valaha az éneklésről és a zenéről készült. Aztán innen eljutottam a táncházakba Budapesten, majd szépen lassan nekiálltam magamtól népdalokat tanulni. Segített ebben az is, hogy néha a Duna TV-n 5 perces kis műsorokkal tanítottak különböző népdalokat, vagy hogy a táncházakban is volt népdal tanítás. Szeretek énekelni. Csak nem tudok. Legalábbis nem profi szinten. Néhány hete Budapesten élő táncház és folklór rajongó lengyel barátnőm írt, hogy nekiindul Polskának, elutazik egészen a tengermellékre, hogy részt vegyen egy ’workshop’-on (lengyelül warsztat, de hogy a fenébe fordítsam magyarra?? műhely?) Először ugyan nemet mondtam, de aztán változtak a körülmények és befizettem a részvételi díjat. Nem bántam meg.

 

Az odajutással volt némi kaland, Anna elnézte az indulást a pesti reptéren és kénytelen volt egy későbbi járatra jegyet venni, így elbukta a Varsó-Gdańsk vonatjegy árát és a Gdańskból induló telekocsit sem érte el időben. Én meg mehettem egyedül. Először ültem Pendolinon, míg a vonat kigurult Warszawa Centralnáról és végig ment a Poniatowski híd mellett figyeltem, ahogy a hóesésben vonul az idei Függetlenségi menet (Marsz Niepodległości). A belváros már 13 óra körül hangos volt a petárdázástól, a környék pedig zászlótengerben fürdött (és most itt kitérhetnék arra, hogy mit is gondolok erről az egész felvonulósdiról, de inkább nem teszem, túl elfogult vagyok és ugyan látom a rossz oldalát is, nekem inkább tetszik az egész kezdeményezés). A vonat száguldott 180-al, de mióta felújították ennek a vonalnak a síneit néhány éve, nincs nagy különbség a sima Inter City és a Pendolino által megtett út menetidejében. Az árban viszont már annál inkább... a hagyományos másodosztályú jegy az IC-re majdnem kétszer olyan olcsó mint az ultramodern Pendolinora. Probléma nélkül becsorogtunk Gdańskba, minden gond nélkül összeszedett a telekocsis Paweł az állomáson, és már száguldottunk is Kaszuby felé. Soha nem jártam még ezen a környéken (kivéve Zoliék júniusi esküvőjét). Amikor letértünk a földútról és már több mint fél órája csak erdei utakon kanyarogtunk, elgondolkodtam azon, hogy ez az egész kiruccanás jó ötlet volt-e. Aztán kiraktak  a tóparti faluban, Wdzydze Kiszewskiben ami olyan igazi falusiasan csendes volt, a kémények füstöt pöfögtek, szállingózott a hó és egy lélek nem járt az utcákon. Megtaláltam a házunkat és szó szerint beestem az első találkozóra. Túlestünk a bemutatkozáson, nagy érdeklődés övezte a kis beszédemet, a társaságból senki nem számított arra, hogy pont egy magyar lesz majd ott velük egész hétvégén. Kezembe nyomták a dalszövegeket és kezdődött a móka.

Reggeli séta a mesébe illő falucskában

Szóval: két és fél nap éneklés, ahogy csak az ember száján kifér. Szó szerint. Van ugyanis ez a technika, az ún. biały (jasny) śpiew (erre sem találtam megfelelő magyar kifejezést) amit a lengyel, orosz, fehérorosz, ukrán, bolgár népdaloknál alkalmaznak. Teli torokból éneklés :) Lehet hülyén (vagy talán túl egyszerűen) hangzik, de tényleg ez a dolog lényege. Légzésgyakorlatokkal, magyarázatokkal, játékokkal kezdtünk, néha elkapott a nevetés, mert ha valaki akkor nézett volna be az ablakon, mikor nem csinálunk mást, mint a faltól öt centire figyeljük, hogy hogy veri vissza a hangunka a fal... azt hihette volna, hogy valami fura szekta tagjai tartanak épp gyűlést. Anna a későbbi géppel végül éjféltájt érkezett meg, szerencsére épségben, csak fáradtan és a teljes anyagi csőd szélén a sok extra kiadás miatt. 

Népdalokat énekelni egészen más élmény számomra mint amerikai vagy rosszabb esetben magyar popénekesnőcskék zeneszámait. Van benne valami ami erőt ad, valami ősi, valami bölcs, valami természetes szépség. Ráadásul olcsó, mert csak hangszálakra van hozzá szükség és ha ezt közösségben tehetem, akkor az még valami olyan plusz energiával tölt fel, amit máshol nem igazán kaphatok meg. És ha kórusban éneklünk nem is kell hozzá különleges énektudás, nemde? :) Nem véletlenül szeretem nézni a Felszállott a pávát, örülök a következő generációk által közvetített ígéreteknek. Kedvencem (de hát kinek nem?) Sebestyén Márta  szavait idézném:

"Akinek nem zeng a lelkében a zene, az bajban van. Az éneklés lelki szükséglet, a nehéz élet szebb lesz tőle, nem véletlen, hogy a falvak népét a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az éneklés. Aztán persze voltak, akik kiragyogtak a közösségből az énekhangjuk miatt, de valójában az éneklés egy közösségi élmény. Én örömömben és bánatomban is dalra fakadok, az éneklés egy natúr, természetes gyógymód, megkönnyebbül tőle a lélek. Egyszer összeszámolták, 27 nyelven énekeltem eddig, de nem tudom mekkora a repertoárom, mindig újat és újat tanulok. Minden dalra emlékszem, megmaradnak bennem, mert a nyelv is zene számomra, így a szavakat zeneként rögzíti az agyam."

Először próbáltam meg nem anyanyelvemen énekelni népdalt, és azt hittem nehezebb lesz, de viszonylag könnyen belerázódtam. Igazán jó kis közösség voltunk, ha az ének épp elhalkult, eltért a helyes hangszíntől, hamar visszatereltük egymást, így erősítve az összetartozást. A társaság befogadott, én pedig hálából szombat este megtanítottam nekik egy magyar klasszikust, a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, őrülten büszke voltam, nagyon ügyesen énekeltek. Aztán táncoltunk egy kis gyimesit is, az Ördög útja épp ideális kezdő táncházasoknak, a zenét Youtube barátunk szolgáltatta.

Soha nem énekeltem még ilyen hangosan, soha nem éreztem még, hogy ennyire rezegnek a hangszálaim, egészen más forrásból jött most a hang, valahonnan mélyről, torokból, aminek köszönhetően nem erőltettem meg magam annyira, nem volt az a fajta feszültség, nyaktól/válltól felfelé amit egyébként hamar érzek, ha ’hagyományos módon’ próbálok hangosan énekelni. Szombaton ebéd után az üres próbateremben gyakoroltam kicsit magyarul és ijesztő volt, hogy mennyire megtelt hanggal a helyiség. De egyszerűen nem tudtam halkabban csinálni. Most már csak az a kérdés, hol lehetne tovább gyakorolni. Ezt a módszert nem lehet egy átlagos panellakásban alkalmazni, mert a szomszédok kivágnak mint macskát a sétányra. Remélem találok valamilyen lehetőséget Varsóban, többen mondták, hogy vannak éneklős összejövetelek. Az egyik kedvenc dalom a hétvégéről így hangzik, ha profik adják elő:

Ha valaki esetleg kedvet kapott ezekhez a zenékhez, ajánlom hallgatásra a Laboratorium pieśni zenekart. A műfaj méltó képviselői és nemcsak szláv nyelven énekelnek de pl. finnül is.

A környék egyébként mesés, az első hó, a köd a tó felett, a napsütés csodás látványt nyújtott, a nyugalmat és a csendet szinte tapintani lehetett. Jó is volt, hogy nem főszezonban voltunk itt, nem lett volna túl sok kedvem a tömeghez. Van egy nagyon szép kis skanzen a faluban, ha egyszer valaki a vidéki Lengyelországra vágyik messzebb a déli határtól és a Krakkó-Zakopane-Wieliczka szentháromságtól, ajánlom a környéket. Ennek a régiónak még nagyobb különlegessége az, hogy a helyiek a lengyel mellett kaszub (magyarul: kasub) nyelven beszélnek ami alapjaiban tér el a lengyeltől.

Vasárnap kora délutánra teljes volt a repertoárunk, végigénekeltük mind a hat dalt, felvettük őket, és indultunk haza - rövid gdański kitérővel, ahol kimentünk a sötétben a (meglepően nyugodt és szélmentes) tengerpartra szuperholdat fényképezni. Néhány további kép a hétvégéről illetve ha valakinek jobban felkeltettem az érdeklődését és beszél lengyelül, akkor itt egy jó kis dokumentumfilm a témában.

Anna fényképez

Reggeli köd a tó felett

Gabriela házikó, itt töltöttük a hétvégét - igazán nekem való hely

Szuperhold Gdanskban - fotó: Anna

November 11.

Éljen a Független Lengyelország! Ma reggel erre a látványra ébredtem. A máskor oly zajos utca kihalt, csendes, autó- és villamosmentes. Nem csak az első hó esett le Varsóban, de a szomszéd ablakban fehér-piros zászlót lenget a szél. 1918-ban ezen a napon szerezte vissza függetlenségét és egyesült újra 123 év nemlét után Lengyelország. A rádióban a cserkészek arról beszélnek, mit jelent nekik a Haza, délután városszerte megemlékezések és ünnepségek lesznek. Ha jól tudom a Duna TV is készül a mai napra, lesz néhány lengyel vonatkozású műsor délután és este. Szép nap ez a mai.

Kik lengyel földben nyugszanak...

...azok emléke örökké él. A Hadisírgondozás facebook oldala felhívást tett közzé, melyben kérték, hogy gyúljon mécses minél több katonasíron Magyarországon, és határainkon túl is. Biztosan mondhatom, azok a magyar katonák, akik lengyel ügyért harcolva estek el és végül itt leltek örök nyugalomra, jó helyen vannak. Bizonyítja ezt az is, hogy vannak, és mindig is lesznek olyanok akik gyertyát gyújtanak emlékükre. Összejöttünk ma néhányan, és a közeledő monszun ellenére kizarándokoltunk a varsói katonai temetőbe (Powązki Cmentarz Wojskowy) hogy a hömpölygő tömegben felkeressük az 1863-as januári felkelésben részt vett magyar katonák emléktábláját. A temető egy zarándokhely. Sokan, akiknek családtagjaik nyugszanak itt, természetesen kijöttek de még többen vannak olyanok, akik ismeretlen katonák sírjánál vagy regények lapjain hőssé vált varsói felkelők nyughelyénél emlékeztek meg.

Az idő nem volt kegyes, a korábbi évekkel ellentétben sötétedés után nem élvezhettük a világító kis tüzek látványát, kabátunkba burkolózva és párafelhőket eregetve, a szakadó eső hazakergetett minket. De küldöm mindenkinek ezt a dalt az őszi esőről, ami arról a katonáról szól, akinek megeszi a rozsda a fegyverét, eláztatja 'tizennyolc évét' és sisakját, és nem várnak már rá szebb és jobb napok, mert meghal a háborúban. És hiába várja vissza az a barna hajú lány... (a videót feliratozzák, lehet gyakorolni a lengyel nyelvet.) Ha hozzám hasonlóan szerettek tocsogni a búskomor hangulatban, ami tökéletesen illik az eső áztatta látványhoz az ablakon túl, akkor hallgassátok meg néhányszor. 

A lenti, Raszynban és Podkowa Leśnában készült képekért köszönet Zsombornak, aki ezzel a kedves történettel küldte át őket: "az Attaséi Hivatal munkatársával mentünk ki a raszyni temetőbe és persze magyarul beszéltünk, mikor odalépett hozzánk egy lengyel férfi, hogy ő is meggyújtana egy gyertyát, ha szabad. Holnap is kilátogat majd, megnézni milyen állapotban van a magyar sír." A podkowa leśnai sírokról itt írtam, és hasonló témában vannak még korábbi írások a másik blogon, ahol vendégszerkesztek: itt és itt.

Az 1863-as lengyel januári szabadságharcban részt vett magyar testvérek emlékére

A Podkowa Leśnában nyugvó három magyar katona sírja tegnap

Raszyn tegnap

Az én '56-om

Az egész hétvége egy nagy intenzív érzelmi hullámvasút, egy hatalmas katymasz volt. Jöttek a barátok otthonról, akikkel régóta nem találkoztam, láttam ahogy a Legia és a Lech Poznan megemlékezik a MI forradalmunkról, együtt éltettük a győztes gólokat, égtek a nemzetiszín mécsesek a kocsmában, a színház, a forradalmárok személyes élményei, a felhívások a Varsói Magyar Intézettől, a szelfizések a piros-fehér-zöldbe borult Kultúrpalotával, a spontán de mégis jól megszervezett megemlékezés az '56-os táblánál (grátisz M1 híradó tudósítókkal) a közös himnusz és szózat éneklés, a gyertyagyújtás, Sztálin csizmái és a közös sörözés és borozás az Intézetben, majd a csodálatos kilátással rendelkező A. albérletében.... Holnap munka, annyi a dolgom, hogy ki sem látszom belőle, de ma még félig-nevetve koccintottunk és kiabáltuk, hogy: ruszkik haza! Ilyen volt nekem a 60. évforduló. Soha jobbat, soha emlékezetesebbet! Még mindig jó magyarnak lenni Lengyelországban. 

Szócséplés helyett, jöjjenek inkább a képek.

"Tisztelgünk az 56-os hősök előtt"  - így ünnepelt a Legia Warszawa szurkolótábora

Az emléktábla előtt

A ledöntött Sztálin szobor maradványainak másolata Varsó óvárosában

Saját készítésű lyukas zászlóm és a lengyel-magyar barátság jelképe

19:00 órától piros-fehér-zöldben ragyogott a kultúrpalota

A Magyar Intézet bejáratánál valaki magyar színű mécseseket gyújtott

Varsói magyarokból álló keménymag vasárnap este egy albérletben...

...ahonnan ilyen volt a kilátás