2013. november 12., kedd

A pálma, a szivárvány és társaik



Vagyis napjaink Varsójának talán két legismertebb jelképe. A pálma régebbi történetre tekinthet vissza mint a szivárvány, viszont utóbbi az amely többet szerepelt a közelmúltban és jelenleg a médiában. 2012 júniusában került a szivárvány a belvárosi pl. Zbawiciela körforgalmának füves közepére, egy kb. 20 méter hosszú és 10 méter magas építményt kell elképzelni. A téren helyet foglal még egy római katolikus templom valamint több villamosvonal is keresztezi egymást és nagyon népszerűek az itt található bárok és éttermek a helyi fiatalok (főleg a hipszterek) körében. A szivárvány azonban nem örvend osztatlan népszerűségnek, ugyanis rövid, alig több mint egy éves élete során már négyszer felgyújtották.

A műalkotás leginkább a szélsőjobboldali nézeteket valló emberek szemét szúrja, leghangosabb ellenzője a PIS egyik képviselője, aki a szivárvány helyválasztását egyenesen provokálónak nevezte (a Zbawiciela magyarul Megváltót jelent), amely nyílt támadás a katolikus egyház ellen. Azonban a városvezetők és a művész, Julia Wójcik akinek a szivárványt Varsó népe köszönheti - határozottan állítják, hogy annak semmi köze a melegek jogaihoz, csupán a tolerancia, sokszínűség és nyitottság üzenetét hordozza magában.

A szivárvány fénykorában...

A szivárvány, amelyet eredetileg kb. 16.000 művirág díszített mintegy Rorschach tesztként is funkcionál, ugyanis mindenki mást lát benne. Az időseknek, akik a templom miatt járnak erre és az egyház képviselőinek valami örömteli jelentést hordoz, mint ahogy azt Noé és az özönvíz történetében is olvashatjuk, a főváros alpolgármestere számára viszont az egységet jelképezi, kellemes érzést hagy benne a látvány. De városi legenda kering arról is, hogy éjszaka a környéken bulizó fiatalok másznak fel az 5-6 méteres boltívre fogadásból. A korábbi gyújtogatásokkal szemben a rendőrség nem tudott sokat tenni, így idén nyárra már eléggé megviselt állapotba került a szivárvány. Azonban nemrég döntés született arról, hogy a mű jövő év februárjáig biztosan a helyén marad, de nem jelenlegi állapotában, hanem felújítják (talán valamilyen tűzálló anyagból). Bár sokan úgy gondolták ha megtépázott állapotban hagynák az jelképezné leginkább Varsó viharos történetét, leginkább az utóbbi évszázad pusztításait. Nos a kb. 120.000. zł összköltségű felújítás a múlt héten elkészült, a szivárvány ismét teljes 7 színében pompázott...kb. egy hétig. Ugyanis a tegnapi Függetlenségi Felvonulás (Marsz Niepodległości) ideje alatt ismét felgyújtották. Azt mindenképp szeretném megjegyezni, hogy a felvonulás útvonala nem érintette a szivárványnak otthont adó pl. Zbawicielát, tehát azok, akik miatt ismét lángolt az építmény valószínűleg felvonulás nélkül is hamarosan találtak volna alkalmat arra, hogy ismét felgyújtsák.

...és a tegnapi felvonulás után


Mindenesetre a tegnapi felvonulás után a mai hírek középpontjában leginkább a szivárvány állt, már alakítottak is egy facebook csoportot, amely az újbóli felújítást tűzte ki célul. A csoport egy nap alatt több mint 35.000 támogatót gyűjtött össze. Az, hogy már harmadjára építik fel a műremeket "csakazértis" jelszóval, nekem kissé úgy tűnik mintha le akarnának nyomni valamit az emberek többségének torkán, amit nagyon nem szeretnének lenyelni. Habár ezúttal az a terv, hogy közadakozásból és nem közpénzből finanszírozzák majd a felújítást. Az ismételt gyújtogatással a konzervativizmussal vádolt lengyelek egyesre vizsgáztak toleranciából, viszont a spontán szerveződő felújítás ötletével ötöst érdemelnének összefogásból.


A címben is említett 15 méter magas pálma a fentihez hasonló történettel rendelkezik. 2002-ben került Varsó egyik legforgalmasabb pontjára, az al. Jerozolimskie és az ul. Nowy Świat sarkára, ideiglenes jelleggel. Egy év múlva az egyik újság által tartott szavazás végeredménye szerint a lakosok 75%-a szavazott igennel a pálma maradásáról. Így - a szivárvánnyal ellentétben - mondhatjuk, hogy ez a műalkotás osztatlan sikert aratott ezzel is bizonyítva hogy még mind a mai napig rendületlenül a helyén áll (furcsa érzéseket keltve pl. az értetlen turisták számára a -20 fokos januári éjszakában örökzöld (műanyag) leveleivel). A pálma a kezdeti semleges érzések kiváltása után az évek során annyira belesimult a környezetébe és annyira mindenki számára elfogadottá és általánossá vált, hogy nélküle jelentős hiányérzet alakulna ki a varsóiakban, elhelyezkedésének köszönhetően ugyanis fontos találkozóhelynek számít a pálma és annak környéke.

ez nem egy mediterrán város, hanem Varsó központja

Varsó hivatalos jelképét említhetném még talán, ha már szimbólumokról van szó, a címeren nem más, mint egy sellő (syrenka) látható. Arról, hogy miért pont a sellő a város hivatalos jelképe több legendát is olvastam, ám ami nekem a leginkább tetszett az valahogy így hangzik: valamikor réges-rég mikor a két fiatal, Wars és Sawa találkoztak a Visztula partján és egymásba szerettek egy arany sellőt láttak kicsapni a folyó vizéből. Ezt égi jelnek tekintették és elhatározták, hogy azon a helyen várost alapítanak, amelyet kettőjük után neveznek el, így kapta a település a Warszawa nevet. 



A legenda egy másik verziója szerint Wars halász volt, Sawa pedig maga a sellő, aki miután beleszeretett a fiúba emberré változott, és utána boldogan éltek míg meg nem haltak. Az idők során sokféle alakban öltött testet a sellő, a városban két szobra is található de azt hiszem talán ezeken a retro képeken fest a legérdekesebben. Fontos történelmi jelkép még az óvárosban álló Zsigmond oszlop, mely létezése tulajdonképpen annak igazolása, hogy Lengyelország maga is létezik. Nemhiába volt az 1939-ben bevonuló német csapatok egyik első dolga, hogy ezt, a lengyelek számára oly fontos szimbólumot ledöntsék. De Zsigmond soha nem adja fel, ahogy az az alábbi képen is látszik:



A történelmi örökség nyomán ugyanilyen jelképeknek lehetne nevezni a Kultúra és Tudomány Palotáját, amely történetéből adódóan napjaink Varsójának szintén az egyik leginkább megosztó szimbóluma, vagy az úton-útfélen utunkba kerülő a kotwicát, amelynek ha elolvassuk a történetét kissé jobban megérthetjük a múltjukat hűen és nagy buzgósággal ápoló lengyelek történelemközpontú szemléletmódját.

az ehhez hasonló falfirka látványa hétköznapinak mondható Varsóban

2013. november 10., vasárnap

My pierwsza brygada...

A legismertebb lengyel légiós dal, amelyet az első világháború alatt a Józef Piłsudski vezetése alatt harcoló lengyel katonák énekeltek. Ezt a dalt holnap Lengyelország szerte mindenhol hallani lehet majd, hiszen november 11. fontos ünnepnap a lengyelek számára. 1918.-ban ezen a napon nyerte vissza az ország a függetlenségét és egyesült a 150 éves porosz-orosz-osztrák felosztás után. Íme a videó, lengyel felirattal, lehet tanulni a szöveget, az angol fordítás pedig itt található.


2013. november 9., szombat

1979. november 11.

Rövid részlet következik Szilágyi Szabolcs Varsói krónika című könyvéből, melyben az 1979-1981 közötti időszakot dolgozza fel - amikor az MTI varsói tudósítójaként dolgozott. Némi ízelítőt kaphatunk abból, hogy a történelmére, hagyományaira annyira büszke lengyelek a besúgás, lehallgatás, bebörtönzés idején sem tétlenkedtek. Akkoriban ilyen állapotok uralkodtak (és igen, az említett Komorowski az a Komorowski, a jelenlegi lengyel köztársasági elnök):


A varsóiak egyre furcsább dolgokat suttognak. Illetve nem suttognak, hanem nyíltan beszélnek, különféle nyugtalanító híreket terjesztenek a boltok előtti sorokban, a valódi kávét egyre ritkábban és drágábban kínáló kávéházak asztalai mellett és a szerkesztőségekben is. Ma például a mindig jól értesült trafikosomtól, pani Editától hallom, este hétkor tüntetés lesz a piac Zwycięstwán, az Ismeretlen Katona sírja környékén, mert évforduló van... November 11. Ilyen dátummal semmi sem jut eszembe a lengyel történelemből, a legújabb művek nem tartják számon. Leveszem hát tudósítói kézikönyvtáram polcáról Perényi József "Lengyelország története" című könyvét (Gondolat Kiadó, 1962), s a 301. oldalon meg is találom, amit keresek. Az évszázadokon át feldarabolt, függetlenségét vesztett Lengyelország számára 1918-ban újra megadatott az önálló nemzeti lét, az államiság. Ennek a hatvanegy évvel ezelőtti nagy történelmi eseménysornak nevezetes napjai közül a tüntetés szervezői a Piłsudski-féle hatalomátvétel dátumát vették elő.
Sötétség borul az irdatlan nagy térre, melynek keleti felében kisebb-nagyobb csoportokban gyülekeznek az emberek. Dermesztő a hideg. A tömeget tisztes távolról szemlélő egyenruhás rendőrök a tér beszögellésében helyezkednek el néhány járőrkocsiban legalább 200 méternyire az egyre növekvő tömegtől. Hét óra körül úgy ötszázan lehetnek a téren, amikor az Óváros irányából rendezetlen sorokban, inkább szétszórtan érkezik újabb ötszáz vagy talán ezer ember is. Elöl, meg a templomok felől jövő áradat közepe táján is hoznak nemzeti színű transzparenseket. Az egyiken ismerős szöveg: Konfederacja Polski Niepodległej. Tehát a Moczulski-féle szervezet, a Független Lengyelország Konföderációja. Egy kisebb zászlón csak rövidítéssel - KPN - szerepel a név, s mellette hajóhorgony formájába hajlított szárú "P" betű, a német megszállás idején a lengyel ellenállók jelvénye: most "kölcsönvett" szimbólum. Ez a rajz az utóbbi hetekben néhány varsói ház falán, az orvosi egyetem kapuján is megjelent, hol fehér krétával, hol meg fekete rajzszénnel odavésve. Az emberek körülveszik az Ismeretlen Katona sírját. A tömeg nem növekszik tovább. Sokan távolabbról, a Nagyszínház épületének tövéből és a Hotel Victoria sarkáról nézik, mi történik. Igyekszem magam is közel furakodni, mert alig hallható a szavalat, a szónoklat, noha a szervezők olyasféle elektromos szócsövet használnak, mint amilyen az idegenvezetőknél látható. A mondatfoszlányokból összerakom a tüntetés lényegét: a szocialista állam ellen, s nem valamiféle hibák, torzulások ellen lépnek fel. Röpcédulák szállnak a tömeg feje fölé. Gyorsan szétkapkodják. Valaki valamilyen felhívást, apelt olvas fel, egy nő "kenyeret, függetlenséget" kiált. Gyér taps hallatszik. Én is elkapok egy röplapot. Beleolvasok. Semmi különös: olyasmi, amit a minap már olvastam Moczulskitól. Egy óra múltán valaki távozásra szólítja fel az "övéit". Tehát nem a karhatalom szól közbe. A rendőrök a kocsikban maradnak mindvégig, s az óriás tér hamarosan kiürül. Csak az emlékműnél, a világ valamennyi lengyel vér áztatta csatateréről hozott földet őrző urnánál van még mozgás: elérkezett a díszőrség váltásának ideje: katonák végzik a váltás ceremóniájának begyakorolt mozdulatait.

Beülök irodám újonnan kárpitozott, jókora foteljébe, s töprengek, most mi a teendőm. Rendeljek kábelt reggelre? De mit mondjak, mit mondhatok erről? Meghallgatom a varsói 22 órai híreket, egy szó sem esik a tüntetésről. Barabás Jancsitól tudom, hogy a PAP hírszervize sem említi. Márpedig létezik egy íratlan illemszabály: arról, amiről a fogadó ország sajtója hallgat, nekem is ildomos hallgatni. Ez a szabály felesleges tabuként hagyományozódott tudósítók egyik nemzedékéről a másikra. S hogy mennyire felesleges ez a tabu, mutatják a nyugati rádióállomások lengyel és magyar nyelven sugárzott adásai. Ezek a műsorok jókora hírverést csináltak a mai varsói estének, egyik-másik tudósítójuk többezres tömeg tüntetéséről számolt be, konstatálom éjfél után, s máig is nehezen bocsátom meg magamnak, hogy másnap reggelre nem adtam tudósítást a Magyar Rádiónak. Hírem pontosan egy hónapot késlekedett. Csak december 11-én, a Kossuth Rádió 22 órai híradásában mondtam el egy aznapi lengyel újsághír alapján a következőket: "Négy varsói lakos ügyében, november 11-én elkövetett cselekményeik miatt határozatot hozott a varsói belvárosi kerületi tanács szabálysértési kollégiuma. Andrzej Czumát, Wojciech Ziębińskit, Józef Janowskit és Bronisław Komorowskit elmarasztalták a társadalmi együttélés szabályainak megsértése, a nemzeti értékek és érdekek lekezelésének tüntető kinyilvánítása, a nemzeti kegyhely, az Ismeretlen Katona sírjának megsértése, törvényellenes csoportosulás létrehozása és irányítása, e célra technikai eszközök felhasználása és a főváros központjában a forgalom akadályozása miatt. A szabálysértési kollégium két személyt háromhavi, kettőt pedig egyhavi elzárásra ítélt."
Később a sajtóközpontban néhány nyugati újságírótól hallom: állítólag ennek a tüntetésnek kellett volna fellobbantania egy nagyobb, országos megmozdulás tüzét.

2013. október 27., vasárnap

Varsóban járt az ősz

Arany ősz, vagyis: złota jesień. Ebben a bejegyzésben néhány képet szeretnék közzé tenni, amik az októberi hétvégi séták során készültek. Az első hat képet Patrycja barátnőm készítette az Ujazdowski Parkban, a maradék négy tőlem származik. A zord, fagyos szeptember után szerencsére még volt alkalmunk pulóveres sétákra, csodás volt az időjárás egész hónapban.












2013. október 20., vasárnap

A levakarhatatlan mosolyról



Figyelem, erősen szubjektív, érzelgős poszt következik. 
 
Mi is okozza azt a már majdnem két és fél éve képemen jelen lévő levakarhatatlan mosolyt? Rengeteg minden. Nem mondom, hogy Lengyelországban könnyű az élet… sőt. Itt ért a legnagyobb pofáncsapás az életben, itt többet sírtam talán mint korábban bármikor de mindig eszembe jut a nehezebb pillanatokban, hogy nekem van egy jelenleg is érvényes egyezségem. Mikor 2011 kora tavaszán a budapesti sziklatemplomban a lengyel kápolnában ültem a vasárnapi misén, kötöttem egy megállapodást a főnökkel odafent. Nekem Polskában soha nem lesz semmi bajom. Nem fognak átverni, nem fognak kirabolni, nem kerülök utcára, nem bántanak majd… emlékszem röviddel azután, hogy épp ezeket az (egyoldalú?) egyezségeket megkötöttem magamban elhangzott a misén a következő mondat: ’Ínségben nem lesz részed’ én elmosolyodtam és tudtam, ez egy olyan pillanat, amely ritkán történik meg az ember életében. Ez A JEL.

Történt itt sok minden, szenvedtem ugyan eleget, de ennek ellenére nem panaszkodom. Ha olyan hétvégékkel ajándékoz meg a sors, mint pl. a mostani volt tudom, hogy nekem továbbra is helyem van itt. Még mindig táncikálni van kedvem akkor ha belegondolok mennyire imádok itt lakni. Vannak olyan emberek akiknek lehet mesélni a dolgaimról, akik le vannak nyűgözve attól, hogy mi mindent tudok az országukról a lengyel-magyar dolgokról, hogy milyen elszántan tanulom a nyelvet. Hogy sikerül szervezni olyan semmitmondó és mégis sokat jelentő vasárnapi találkozásokat a jó barátokkal mint amiben ma is részem volt. Hogy annyi tervvel állok elő és ők mind vevők rá… Azért (is) költöztem ide, mert tudtam, hogy a jelenlegi barátaimhoz hasonló emberekkel találkozom majd, hogy minden pillanatban lesz valami olyan amit soha nem tapasztaltam meg korábban. Tudom, hogy nem fogok itt fényes karriert befutni, nem lesz kacsalábon forgó palotám mesés vagyonom és egyéb világi dolgok de tudom, hogy nem is vagyok olyan akinek ezek a dolgok oly nagyon fontosak. Nekem itt küldetésem van és örülök, hogy a nagyfőnök odafentről időről-időre emlékeztet erre. És mindig, mindig ősszel jutok el oda, hogy érzem, a sorsomban épp változás megy végbe. Ez az ősz is ilyen most  - a kémények füstjével, a varjúkárogással és a szél zúgásával számomra valami más is megjelent. A lehetőségek és változások időszaka.  

Elmélkedésemben segítségemre volt az alábbi dal (ajánlom mindenkinek végig hallgatni, az utolsó perc dob és gitárszólója különösen katartikus):