Telve vagyok mindenféle melankolikus érzelmekkel, a hétvége
a varsói felkelésre való emlékezés jegyében telt ami megint, mint minden évben
teljesen magával ragadott. Nem tudom nem olvasni az erről szóló híreket,
százszor megnéznem a ’W’ óráról készült videókat, nem tudok úgy elsétálni a
felvirágozott, mécsesekkel kivilágított emlékhelyek mellett mint máskor. Ebben
az időszakban a kotwicás pólóknak még különösebb jelentősége van. Szerdán a Miasto44 című film bemutatóján való részvétemmel kezdtem megalapozni a hangulatot. Az
egyik legjobb film, amit ebben a témában eddig készítettek, a történet remek,
nem ítélkezik, csak mesél. Az effektek olyan valóságosak, hogy igazán beleéltem
magam a történetbe, a színészi játék is nagyon jó. A rendező fiatal, de a
következő generáció nagy tehetségének tartják. Ezen kívül már a múlt héten
áttettem az mp3 lejátszómra néhány, a felkelés témájában írt zenét, ebből az
egyiket, a Lao Che – Godzina W című számát pár nap alatt legalább százszor
meghallgattam. A szám egyik részében K. Baczyński versét ordítják, de az
ordítás ellenére - vagy éppen azért -
olyan érzelem hullámokat gerjeszt a dal a hallgatójában, hogy újra és újra át
kell élnie, meg kell hallgatnia. Szóval pénteken a centrumban voltam már fél 5
körül, érezhető volt a feszültség, az emberek úgy várták az 5 órát, mintha most
törne ki a felkelés. Tömegek gyűltek össze, és már sokkal azelőtt megállt a
forgalom, hogy az óramutató elütötte volna az ötöt.
Kb. 16:59-kor megszólaltak a dudák, görögtüzek gyúltak, majd
visítani kezdett a légisziréna. Engem a hideg rázott a pillanat szépségétől,
könnyek tolultak a szemembe. Egy fehér-piros zászlót léggömbökre kötöztek, és
felengedték a levegőbe… szállt tovább a meleg augusztusi széllel. Aztán már vége
is lett. Rövidke, ám most mégis hosszabb volt a pillanat, egy perc helyett 70
másodpercig tartott, mivel kerek évfordulót ülünk: 1944-2014.
Utána hazabandukoltam, útközben vettem egy jeges kávét
(másképp nem lehet kibírni ezt a meleget…) otthon megvártam A.-t, amíg eljött a
cuccáért, majd visszamentem a pl. Pilsudski felé, - véletlenül futottam bele a Plac
Teatralnyn abba az emléktáblába, amelyiken a költő, Krzysztof K. Baczyński haláláról emlékeznek meg.
1944 augusztus 3-án érte itt halálos lövés, 23 éves volt. A tér már tömve volt az
éneklésre összegyűlő emberekkel. Ismét kaptunk dalszövegekről készült kis
füzeteket, pont mint tavaly, de most még ki is vetítették a szöveget a színpad
két oldalán. A tiltott dalok (zakazane piosenki) a háborúban, a német
megszállás alatt íródtak egyszerű emberek vagy ismeretlen szerzők által, hogy a
náci terror közepette is tartsák a lelket a lengyelekben. Mindenki kivülről
fújja őket, én is ismertem többet is közülük. A koncerten előzetesen kiválasztott
varsóiakból alkotott kórus énekelt, illetve mi, a nép. Olyan jó volt, olyan
lelkesítő, ezek nem siratóénekek, inkább katonadalok amik pozitívak és harcra,
ellenállásra hívják fel az embereket. A végén annyira belelendültem és annyira teli
torokból ordítottam, hogy ’Warszawskie dzieci pójdziemy w bój’ hogy már
nem volt hangom. Ott volt B., Z., és a
végén befutott Zs. is.
Elsétáltunk még a pl. Krasiński felé, majd vissza az
óvárosba. A kis felkelő szobránál gyújtottam egy gyertyát (volt ott egy
plüssmaci is a virág és mécsestenger közepette….) Eleredt az eső. Megittunk egy
sört aztán hazamentünk. Gondoltam még kisétálok a Kopiec P. Warszawskiego a
kotwicához, de fáradt voltam, és az is eszembe jutott, hogy most biztos ott is
tömeg van, mert ott gyújtották meg a felkelés lángját, ami 63 napig, október
2.-áig ég majd, pontosan amíg a felkelés zajlott.
Szombaton, 2-án kitakarítottam, aztán mosni akartam de a
mosógép bekrepált. Írtam a tulajéknak, de nem válaszoltak, valószínűleg
nyaralnak. Aztán hajat mostam, rövidnadrágot vettem (piros) és fehér pólót,
kitűztem a kotwicát, és útra kerekedtem, kissé céltalanul. Megint vettem egy
jeges kávét elvitelre. Olvasgattam Norman Davies: Rising ’44-éből, hallgattam a
már fent említett Lao Che számot és hagytam, hogy eltöltsön a mindenféle,
kicsit szomorkás-nosztalgikus érzés. Forróság volt, délután két óra és azon
gondolkodtam, hogy 70 évvel ezelőtt is ilyen meleg lehetett, sőt az égő épületek
miatt talán még melegebb. De azért fújt a szél, belekapott a hajamba és kissé
felfrissített. Villamosra szálltam (a Lao Che meg közben énekli, hogy: Tramwajem
jadę na wojnę, tramwajem z przedziałem: "Nur für Deutsche”) hagytam, hogy
vigyen magával majd gondoltam kimegyek a Powązki temetőbe, sétálok egyet, ebben
a melegben a fák árnyékában kellemes lesz. Felszálltam a 180-as buszra
Muranowskánál, aztán vettem egy mécsest az egyik virágosnál. Eszembe jutott,
hogy nincs mivel meggyújtani és akartam mondani, hogy gyufát is kérek, csak
hirtelen nem jutott eszembe hogy mondják lengyelül, így kézzel-lábbal
mutogattam. Az eladó először azt hitte szatyrot kérek, aztán végül rájött mit
akarok… én hülye, gondolhattam volna erre hamarabb is. A bejáratnál olyan
mécseseket is kapni amit kotwicás matricával díszítettek (és csak éneklik,
hogy: „biało-czerwona opaska moja - opaska na ramię powstańca…”).
Már akár bekötött szemmel is megtalálnám a temetőnek azt a
részét, ahol a varsói felkelés áldozatai vannak eltemetve. A tavalyi, a Varsói
Felkelés múzeuma által vezetett séta óta voltam kint párszor. Mégis talán most
a legszebb. Mécses és virágrengeteg a síroknál, Aleksander Kamiński az író és
könyve, a Kamienie na szaniec három főhősének sírja körül különösen (nekem ordít a
fülembe, hogy: Batalion "Zośka" Oi! Batalion "Pięść" Oi! Batalion
"Miotła" Oi! "Czata 49", "Parasol"!). Kár, hogy a
regényt nem fordították le magyarra, valószínűleg sikert aratna Pál utcai fiúk-stílusával,
a cserkészbecsületről szóló történetével. Itt nagyon népszerű a kötelező olvasmányok
között, mindenki akinek említettem, hogy olvasom nosztalgiával beszélt róla,
hogy egyik kedvenc könyve volt iskolásként. Na igen, csak itt Zośka, Rudy és Alek
(a lengyel Nemecsek, Áts Feri és Boka) nem homokkal, hanem valódi fegyverekkel
harcoltak, sokkal többet tettek kockára mint egy grund visszafoglalása és végül
meg is haltak a németek elleni küzdelem során... Zośka sírján, aki kiváló
vezető volt most is lóg a cserkész-sál, Aleknek egy idézetet hagytak, Rudy
pedig pimaszul vigyorog vissza a frissen nyomtatott és laminált fényképről.
A 11 éves szanitéc, Jędruś Szwajkert sírjánál
hullanak legjobban a könnyeim, aki valamikor 1944. augusztusban tűnt el a
harcokban, valahol a romok között. Az ő sírja csupán jelképes. Úgy döntök itt
gyújtom meg a mécsest, leguggolok, a jobb lábam megégetem az egyik mécses
átforrósodott fémtetejével, fáj, de annyira nem érdekel. Elsétálok a ’Batalion
Parasol’ cserkészeinek sírjai mellett, nem tudom miért de ez a jelkép tetszik
leginkább. Minden síron kis esernyő is van a leírás mellett. Csupa 15-17-22
évesek sírjai. Hiába, a fiataloknak még nincs halálfélelmük, talán nem érzik
úgy, hogy sok veszítenivalójuk van. Nem tudják mit vállalnak, és fűti őket a
hév. Mennyi fiatal félbeszkadt élet… (’Czy to była kula synku, czy to serce
pękło?')
Aztán kiballagok a temetőből, még mindig elvarázsolva,
cserkészek jönnek szembe, csapatostul járják ők is az emlékhelyeket. Szól a
zene továbbra is, felszállok a buszra, ezen most nem megy a légkondi, meg lehet
fulladni, oda állok az egyetlen nyitott ablakhoz hogy legalább egy kis huzat
érjen, jól esik. Visszamegyek a Złote Tarasyba, cipőt keresek, veszek is egyet
de még csak különösebben örülni sem tudok neki, amúgy is utálok vásárolni és most
végképp kedvetlen voltam. Veszek kaját, irány haza, eszek, gyorsan elkészülök
indulok vissza a központba a színházba. A darab különösebben nem érdekes, de
annak azért örülök, hogy legalább értem, bár a forróságban nehéz koncentrálni. Utána
megiszunk egy sört, E. és A. is velünk jön a színházból, aztán már csak B. meg
én ücsörgünk és beszélgetünk még egy kicsit a Pawilonynál. Végül hazafelé
beugrom egy kebabért és teljesen véletlenül A.-ba és a többiekbe futok. Együtt
eszünk majd sétálunk a metróig. Már majdnem éjfél de még mindig harapni lehet a
forróságot. Milyen ritka az ilyen meleg errefelé, mintha lángolna a város…
Aztán vasárnap sokáig alszom, kimegyünk a Łazienki Parkba,
Chopint hallgatni és megreggelizni de a nap olyan semmilyen, még mindig rekkenő
hőség van. Majd este kimegyek a Panny Wyklęte koncertre amit az IPN (Instytut
Pamięci Narodowej – Nemzeti Emlékezet Intézete) szervezett. Előtte, utána, közben
olvasgatom Davies felkelésről szóló könyvét, újra és újra felháborodom a
szovjetek hozzáállásán és a németek rémtettein. Végül a koncert tesz pontot a
hétvége végére, csupa lengyel nő, akiket megihletett a hazájuk történelme és
dalban mondják el azt…