2016. október 22., szombat

60. évforduló

Namármost. Adva van egy nemzet, egy olyan forradalommal a közelmúltjában, amiről több mint 40 évig beszélni nem, csak hallgatni lehetett. Egy történet, aminek a középpontjában egy ártatlanul halálraítélt fiatal doktornő áll. Adott egy lengyel színház megtömve lengyelekkel és Lengyelországban élő magyarokkal. És sok áldozatos munka és szervezés ami lehetővé tette, hogy közelebb hozza hozzánk az 56-os eseményeket. Mindez - külső szemlélő számára legalábbis - hibátlanul leszervezve. Tegnap, október 21.-én a Nemzeti Színház Varsóban mutatta be legújabb darabját, még a budapesti premier előtt. Különleges esemény volt, ilyenre nem gyakran kerül sor, de a darab utáni fogadáson Vidnyánszki Attila rendező és a fogadó színház igazgatója is elismerően és boldogan mondott köszönetet minden szervezőnek és résztvevőnek. 

A darab pedig... hát igen. Az első felvonás után nagyobb volt a zűrzavar a fejemben mint 60 éve a rádió ostrománál. De ha a rendező ezt akarta elérni, sikerült a terve. Talán akkor is ilyenek lehettek a mindennapok, abban a majd' két hétben. Befejezetlen mondatok, furcsa egymásnak ellentmondó információk, hamis propaganda, a legújabb 5 éves terv sikerének taglalása, a párt éltetése, a fekete autók tovább suhanása a csendes és üres utcákon... Lehetetlen volt követni mi történik, hol tart a darab. A második felvonás végére azonban teljes lett a kép. A színészi játékon kívül segítségül hívtak minden speciális effektet, amit egy színházban négy fal között be lehetett vetni. Az eredeti dokumentumfilm-részletekkel, a zenékkel, a fényekkel még a jelmezek furcsa, 'régi-film' kinezetével is sikerült azt elérniük, hogy elakadt a szavam. Lövések dördültek, lezajlott a koncepciós per, az egymásnak ellentmondó vallomások és bizonyítékok ellenére Ilonkát halálra ítélték, majd felakasztották. A színpadon megszemélyesített lelkiismeret pedig végül elhallgatott, tudta, hogy nem győzedelmeskedhet. Egy ilyen rendszer ellen semmi esélye. 

A szereplők nagy része már betöltötte a 70. életévét, így személyes tapasztalatokkal rendelkeznek '56-ról. A rendező pedig megkérte őket, hogy meséljék el röviden személyes élményeiket a forradalommal kapcsolatban. (Dózsa László például 14 évesen a Lehel téren keveredett bele a szabadságharcba, és az egyik felkelő csoport tagja lett. 1956. november 5-én elfogták és társaival együtt az utcán kivégző osztag elé állították. A csoport minden tagja meghalt, kivéve őt. A Szövetség utcai kórházba szállították, ahonnan az ÁVH-sok november közepén áthurcolták a Mosonyi úti rabkórházba. Kihallgatása során a kihallgató majdnem halálra verte: a kínzás során feje rúgások következtében olyan súlyosan megsérült, hogy a klinikai halál állapotába került. Temetésére a Fiumei úti temetőben egy tömegsírban került sor, ahol testére meszet öntöttek. A sírásó észrevette, hogy mozog és – a tiltás ellenére – megmentette attól, hogy élve eltemessék. Életét a Szabolcs utcai kórházban egy nyolc órás műtét során mentették meg. Koponyáját fémlemezzel foltozták ki, amit azóta is visel.)
Mondanom sem kell, hogy vastapsot kapott a társulat az állva köszönetet mondó közönségtől.

A bemutatóra készült programfüzet borítója

Az előadás után pedig belógtunk a fogadásra is. Beszélgettem pár percet ex-apagyi 'majdnem földimmel' Bakos-Kiss Gáborral, akivel mint kiderült, közös ismerőseink is vannak. Nagyon élvezte az itteni munkát és mesélt kicsit a technikai háttérről is, több napja itt voltak már Varsóban és az idejük nagy részét próbálással és felkészüléssel töltötték. De szerencsére végül sikerült rendesen belakniuk a színpadot. Megköszöntem neki a felejthetetlen élményt, remélem még több ilyenben lesz részem még a jövőben.

Bakos-Kiss Gáborral, a Nemzeti Színház színészével, akitől végül 'éljen Szabolcs megye' köszöntéssel búcsúztam.

Holnap 15:00-kor mécsesgyújtással emlékezünk meg több varsói magyarral az egyik lengyel-magyar nyelvű emléktáblánál, szeretnék még elzarándokolni Sztálin csizmáinak élethű másolataihoz, majd este közös szelfizést tervezünk a piros-fehér-zöld színekben virító Tudomány és Kultúra Palotájával. Bizony ám, a lengyelek is megemlékeznek a mi '56-unkról. Elmondtam már párszor, de újra el kell ismételnem: jó magyarnak lenni Lengyelországban (a hétvége további képeivel jövök majd holnap este).




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése