Jobb, ha most inkább nem beszélek, a hétvégi intenzív munka után a hangszálaimnak
pihenésre van szüksége, nekiültem hát bejegyzést írni. Az egész történet valahol ott
kezdődött amikor 2006 környékén láttam ezt a svéd filmet ami számomra az egyik legjobb film, ami valaha az éneklésről és a zenéről
készült. Aztán innen eljutottam a táncházakba Budapesten, majd szépen lassan
nekiálltam magamtól népdalokat tanulni. Segített ebben az is, hogy néha a Duna
TV-n 5 perces kis műsorokkal tanítottak különböző népdalokat, vagy hogy a
táncházakban is volt népdal tanítás. Szeretek énekelni. Csak nem tudok.
Legalábbis nem profi szinten. Néhány hete Budapesten élő táncház és folklór
rajongó lengyel barátnőm írt, hogy nekiindul Polskának, elutazik egészen a
tengermellékre, hogy részt vegyen egy ’workshop’-on (lengyelül warsztat, de
hogy a fenébe fordítsam magyarra?? műhely?) Először ugyan nemet mondtam, de aztán változtak a körülmények és befizettem a részvételi díjat. Nem bántam meg.
Az odajutással volt némi kaland, Anna elnézte az indulást a pesti reptéren és
kénytelen volt egy későbbi járatra jegyet venni, így elbukta a Varsó-Gdańsk
vonatjegy árát és a Gdańskból induló telekocsit sem érte el időben. Én meg mehettem
egyedül. Először ültem Pendolinon, míg a vonat kigurult Warszawa Centralnáról és végig
ment a Poniatowski híd mellett figyeltem, ahogy a hóesésben vonul az idei
Függetlenségi menet (Marsz Niepodległości). A belváros már 13 óra körül hangos
volt a petárdázástól, a környék pedig zászlótengerben fürdött (és most itt
kitérhetnék arra, hogy mit is gondolok erről az egész felvonulósdiról, de
inkább nem teszem, túl elfogult vagyok és ugyan látom a rossz oldalát is, nekem
inkább tetszik az egész kezdeményezés). A vonat száguldott 180-al, de mióta
felújították ennek a vonalnak a síneit néhány éve, nincs nagy különbség a sima
Inter City és a Pendolino által megtett út menetidejében. Az árban viszont már
annál inkább... a hagyományos másodosztályú jegy az IC-re majdnem kétszer olyan
olcsó mint az ultramodern Pendolinora. Probléma nélkül becsorogtunk Gdańskba,
minden gond nélkül összeszedett a telekocsis Paweł az állomáson, és már
száguldottunk is Kaszuby felé. Soha nem jártam még ezen a környéken (kivéve
Zoliék júniusi esküvőjét). Amikor letértünk a földútról és már több mint fél
órája csak erdei utakon kanyarogtunk, elgondolkodtam azon, hogy ez az egész
kiruccanás jó ötlet volt-e. Aztán kiraktak a tóparti faluban, Wdzydze Kiszewskiben ami
olyan igazi falusiasan csendes volt, a kémények füstöt pöfögtek, szállingózott
a hó és egy lélek nem járt az utcákon. Megtaláltam a házunkat és szó szerint
beestem az első találkozóra. Túlestünk a bemutatkozáson, nagy érdeklődés övezte
a kis beszédemet, a társaságból senki nem számított arra, hogy pont egy magyar lesz majd ott
velük egész hétvégén. Kezembe nyomták a dalszövegeket és kezdődött a móka.
Reggeli séta a mesébe illő falucskában |
Szóval: két és fél nap éneklés, ahogy csak az ember száján kifér. Szó szerint. Van
ugyanis ez a technika, az ún. biały (jasny) śpiew (erre sem találtam megfelelő
magyar kifejezést) amit a lengyel, orosz, fehérorosz, ukrán, bolgár népdaloknál
alkalmaznak. Teli torokból éneklés :) Lehet hülyén (vagy talán túl egyszerűen) hangzik, de tényleg ez a dolog
lényege. Légzésgyakorlatokkal, magyarázatokkal, játékokkal kezdtünk, néha
elkapott a nevetés, mert ha valaki akkor nézett volna be az ablakon, mikor nem
csinálunk mást, mint a faltól öt centire figyeljük, hogy hogy veri vissza a
hangunka a fal... azt hihette volna, hogy valami fura szekta tagjai tartanak
épp gyűlést. Anna a későbbi géppel végül éjféltájt érkezett meg, szerencsére
épségben, csak fáradtan és a teljes anyagi csőd szélén a sok extra kiadás
miatt.
Népdalokat énekelni egészen más élmény számomra mint amerikai vagy rosszabb esetben magyar popénekesnőcskék zeneszámait. Van benne valami ami erőt ad, valami ősi, valami bölcs, valami természetes szépség. Ráadásul olcsó, mert csak hangszálakra van hozzá szükség és ha ezt közösségben tehetem, akkor az még valami olyan plusz energiával tölt fel, amit máshol nem igazán kaphatok meg. És ha kórusban éneklünk nem is kell hozzá különleges énektudás, nemde? :) Nem véletlenül szeretem nézni a Felszállott a pávát, örülök a következő generációk által közvetített ígéreteknek. Kedvencem (de hát kinek nem?) Sebestyén Márta szavait idézném:
"Akinek nem zeng a lelkében a zene, az bajban van. Az éneklés lelki szükséglet, a nehéz élet szebb lesz tőle, nem véletlen, hogy a falvak népét a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az éneklés. Aztán persze voltak, akik kiragyogtak a közösségből az énekhangjuk miatt, de valójában az éneklés egy közösségi élmény. Én örömömben és bánatomban is dalra fakadok, az éneklés egy natúr, természetes gyógymód, megkönnyebbül tőle a lélek. Egyszer összeszámolták, 27 nyelven énekeltem eddig, de nem tudom mekkora a repertoárom, mindig újat és újat tanulok. Minden dalra emlékszem, megmaradnak bennem, mert a nyelv is zene számomra, így a szavakat zeneként rögzíti az agyam."
Először próbáltam meg nem anyanyelvemen énekelni népdalt, és azt hittem
nehezebb lesz, de viszonylag könnyen belerázódtam. Igazán jó kis közösség
voltunk, ha az ének épp elhalkult, eltért a helyes hangszíntől, hamar
visszatereltük egymást, így erősítve az összetartozást. A társaság befogadott, én
pedig hálából szombat este megtanítottam nekik egy magyar klasszikust, a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, őrülten
büszke voltam, nagyon ügyesen énekeltek. Aztán táncoltunk egy
kis gyimesit is, az Ördög útja épp ideális kezdő táncházasoknak, a zenét Youtube barátunk szolgáltatta.
Soha nem énekeltem még ilyen hangosan, soha nem éreztem még, hogy ennyire rezegnek
a hangszálaim, egészen más forrásból jött most a hang, valahonnan mélyről,
torokból, aminek köszönhetően nem erőltettem meg magam annyira, nem volt az a
fajta feszültség, nyaktól/válltól felfelé amit egyébként hamar érzek, ha
’hagyományos módon’ próbálok hangosan énekelni. Szombaton ebéd után az üres próbateremben
gyakoroltam kicsit magyarul és ijesztő volt, hogy mennyire megtelt hanggal a
helyiség. De egyszerűen nem tudtam halkabban csinálni. Most már csak az a
kérdés, hol lehetne tovább gyakorolni. Ezt a módszert nem lehet egy átlagos
panellakásban alkalmazni, mert a szomszédok kivágnak mint macskát a sétányra.
Remélem találok valamilyen lehetőséget Varsóban, többen mondták, hogy vannak
éneklős összejövetelek. Az egyik kedvenc dalom a hétvégéről így hangzik, ha profik adják elő:
Ha valaki esetleg kedvet kapott ezekhez a zenékhez, ajánlom hallgatásra a Laboratorium pieśni zenekart. A műfaj méltó képviselői és nemcsak szláv nyelven énekelnek de pl. finnül is.
A környék egyébként mesés, az első hó, a köd a tó felett, a napsütés csodás
látványt nyújtott, a nyugalmat és a csendet szinte tapintani lehetett. Jó is
volt, hogy nem főszezonban voltunk itt, nem lett volna túl sok kedvem a
tömeghez. Van egy nagyon szép kis skanzen a faluban, ha egyszer valaki a vidéki Lengyelországra vágyik messzebb a déli határtól és a Krakkó-Zakopane-Wieliczka szentháromságtól, ajánlom a környéket. Ennek a
régiónak még nagyobb különlegessége az, hogy a helyiek a lengyel mellett kaszub (magyarul: kasub) nyelven beszélnek ami alapjaiban tér el a lengyeltől.
Vasárnap kora délutánra teljes volt a repertoárunk, végigénekeltük mind a
hat dalt, felvettük őket, és indultunk haza - rövid gdański kitérővel, ahol
kimentünk a sötétben a (meglepően nyugodt és szélmentes) tengerpartra szuperholdat fényképezni. Néhány további kép a hétvégéről illetve ha valakinek jobban felkeltettem az érdeklődését és beszél lengyelül, akkor itt egy jó kis dokumentumfilm a témában.
Anna fényképez |
Reggeli köd a tó felett |
Gabriela házikó, itt töltöttük a hétvégét - igazán nekem való hely |