2016. december 4., vasárnap

Táncház lengyel módra



Mikor múlt héten Adrienn elhívott egy lengyeles táncházba, úgy tette fel a kérdést: van-e kedvem tititázni. Megörültem, hogy: húúú végre valami élőzene, hagyomány, jóhangulat, csujjogatás stb. Aztán ledöbbenve álltam a tánctanítás végén, nem hittem el, hogy tényleg csak ennyi az egész. Pedig ennyi. Csoszogás, forgás-forgás, hogy az ember csak elszédül benne...
Több mint ötéves Lengyelországi tartózkodásom során egyszer-kétszer találkoztam csak lengyel népzenével, néptánccal pedig szinte soha. Az utóbbi fél évben próbáltam tudatosan keresni az ilyen eseményeket és rá is találtam párra, de atyaég a színvonal messze elmarad a mi magyaros táncházainktól. Biztos elcsépelt közhelynek hangzik, ha valaki folyton azzal jön, hogy a magyar néphagyományok mennyire gazdagok - legyünk büszkék rá, őrizzük meg azt. De a fenébe is, mindenkinek, aki ezt ismételgeti, igaza van. A múlt heti tánctanítás után, meg a ma este után csak ugyanaz az egy dallam jár a fejemben, ami valami meditatív, monoton állapotba röpít, néhány perc forgás után. Olyan mint valami kántálás. Semmi ritmusváltás, semmi éneklés, néha még a ritmust is nehéz volt kiérezni. Mondjuk, lehet ez azért volt, mert nem profikkal volt  alkalmam táncikálni.

                                                           A ma este összefoglalva két és fél percben


Mateusszal ma este beszélgetve ennek az okait firtattuk. Hogy lehet az, hogy míg mi, magyarok dúskálunk a tájegységek különböző dalaiban és táncaiban itt szinte minden egysíkú (M. nevezte a mai táncházat 'népzenei diszkónak'). Biztos nem az az oka, hogy a lengyelek nem rendelkeztek olyan sokrétű néphagyománnyal mint mi. Viszont fontos különbség, és itt a lényeg: nem sikerült azt olyan jól megőrizni, mint nekünk. Itt, ha valaki meg szeretne tanulni egy néptáncot nem tud visszanyúlni a kezdetekhez, nincsenek archívumok, nem történtek olyan gondos gyűjtések és feljegyzések, így nem is sikerült olyan pontosan átörökíteni a régiek szokásait mint nekünk. Korábban itt írtam röviden hasonló témában.

Mindenesetre mi próbálunk ezen változtatni, az utóbbi időben új lendületet kapott a lengyelországi magyar néptáncmozgalom. Van már hegedűsünk, egy brácsásunk, a bőgős-probléma is megoldódni látszik, és jómagam próbálkozom az énekléssel (több-kevesebb sikerrel). Ha sikerül a mostani Dunántúli dalokból álló repertoárt felbővíteni és több Mezőségi, Széki és Szatmári dalt begyakorolni, akkor már jók vagyunk. Március környékén, ha minden jól megy, már megpróbáljuk megtartani az első komolyabb táncházat. Ma túlestünk az első fontosnak mondható tűzkeresztségen, a Magyar Intézet hétvégi iskolájában adtunk egy kis koncertet karácsonyi dalokból, látni kellett volna, hogy a gyerekek (hát még a szülők) mennyire bezsongtak a zenétől. Mindenkinek nagyon tetszett, én meg kb. 20 éve először újra kaptam mikulás csomagot, cserébe a szép fellépésért. A lassan rendszeresedni látszó kéthetente megrendezett magyar klubok is jó helyszínt adnak a gyakorlásnak, csak egy állandó, jól bevált próbaterem kellene (egyelőre bármelyik kocsma pincehelyisége megteszi). Tánccipőket fel, hamarosan indulhat a csárdás!

2016. december 2., péntek

Helló Tél!

December 1.-je a naptár szerint a tél első napja. Nos, itt Varsóban az ablakon kinézve a látvány is igen télies. Már napok óta jöttek kisebb-nagyobb hózáporok de tegnap igazán nekikezdte. Egész éjjel esett, így ma reggelre fehér hólepel fedte be a várost. Jól áll Varsónak a fehér, megszépül tőle. Petivel megbeszéltük, hogy összefutunk a plac Narutowiczán egy gyors hógolyózásra munkába menet. Míg vártam rá, figyeltem a latyakban kacsázó rémült indiai diákokat, akik a koleszből kilépve talán életükben először láttak havat. Az utolsó igazi tél, amit Lengyelországban átéltem 2012-13-ban, szintén elkezdődött már december elején viszont akkor áprilisig kitartott. Kíváncsi vagyok most is hasonló jóságokban lesz-e részünk.

Munkába menet ma reggel